Üdvözöljük ALEGSA horoszkópjában

click

8 életmódváltó lecke, amit a terápiából tanultam

Íme egy összefoglaló arról, amit a pszichológiai terápia során tanultam, és ami segíthet az életedben.... , 2020-05-24





1. Különbség van a határok és a falak között.
A határok az élet egészséges és szükséges részei. Arra szolgálnak, hogy másoknak iránymutatást adjanak arról, hogy milyen viselkedést fogadunk el és milyen viselkedést nem
.

A határok felállítása boldogabbá tesz minket az életben, és teljesebbé teszi a kapcsolatainkat. Ez eleinte ijesztő, mert elgondolkodhatunk azon, hogy az a személy, akinek határokat szabunk, haragudni fog-e ránk vagy megbántódik-e. Azok az emberek, akik valóban értünk vannak, meg fogják érteni, hogy honnan jövünk, és tiszteletben fogják tartani az általunk felállított határokat.
Azok
az emberek, akik esetleg mérgezően hatnak az életünkre, megpróbálják majd bűntudatot kelteni bennünk, amiért határokat állítunk fel és érvényesítünk. A határok azért vannak, hogy a jó dolgokat beengedjük, a rosszakat pedig távol tartsuk.

A falak a traumára válaszul épülnek. Amikor falakat építünk, azt azzal a szándékkal tesszük, hogy megvédjük magunkat attól, hogy újra átéljük a traumát, de ez végül csak árt nekünk.

A falak mindenkit és minden mást távol tartanak. Ők is benn tartanak minket. Megakadályozzák a növekedést és a feldolgozást
. Ha egy traumát egyszer feldolgoztunk, könnyebb lesz megbirkózni vele. Ha falat építünk egy traumatikus élmény köré, nem hagyunk időt és teret az élményből fakadó érzelmek feldolgozására. Minél tovább marad a fal, annál nehezebb lebontani.

2. A sebezhetőség nem gyengeség.
A sebezhetőség ijesztő, mert azt jelenti, hogy megnyílunk valaminek, ami a végén fájdalmat okozhat nekünk. Ha nem vagyunk hajlandóak sebezhetőek lenni, mert félünk a rosszul elsüllyedő
dolgoktól, akkor megakadályozzuk magunkat abban, hogy potenciálisan mélyebb kapcsolatokat és élményeket élvezhessünk.

Amikor sebezhetőek vagyunk, az életünket nemcsak a sebezhetőség miatt virágzó kapcsolatok gazdagítják, hanem az a tudat is, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megengedjük a sebezhetőséget.

Még ha a sebezhetőség fájdalommal is jár, gyakran van valami, amit megnyerhetünk, vagy tanulhatunk a tapasztalatból. Ha nem nyitjuk meg magunkat, soha nem fejlődünk és nem tanulunk.

Amikor megtagadjuk a sebezhetőséget, megfosztjuk a minket szerető embereket attól a lehetőségtől is, hogy támogassanak minket. Amikor nem engedjük be az embereket, amikor nagy érzéseink vannak, lényegében azt mondjuk nekik, hogy nem bízunk bennük eléggé ahhoz, hogy óvatosan kezeljék az érzéseinket.

Nem baj, ha érezzük, amit érzünk, és nem baj, ha ezeket az érzéseket olyan embereknek fejezzük ki, akikben megbízunk, és akik szeretnek minket.

3. Nem szerethetjük az embereket úgy, hogy önmagukat szeressék.
Nagyon nehéz, amikor mi látjuk az emberek lehetőségeit és minden jó tulajdonságát, de ők nem látják ezeket önmagukban. Talán azt kívánjuk, bárcsak elérhetnénk, hogy a szeretteink a mi szemünkkel lássák magukat, mert akkor tudnák, hogy mennyire értékesek és szeretetre méltók.

Néha úgy tűnik, hogy ha eléggé szeretjük az embereket, akkor ők is megtanulják ugyanígy szeretni magukat. Sajnos ez nagyon ritka.
Ha valaki
megreked egy destruktív gondolkodásmódban, semmilyen külső szeretet nem tudja kihúzni belőle
. Az emberek csak úgy tanulhatják meg szeretni magukat, ha feldolgozzák azokat a traumákat és hazugságokat, amelyek meggyőzték őket arról, hogy méltatlanok. Csak akkor találják meg az önmaguk iránti szeretetet, ha szembesülnek ezekkel a dolgokkal. És amíg nem fedezed fel ezt az önszeretetet, addig lehetetlen lesz elhinned, hogy bárki más hátsó szándék nélkül szerethet téged.

4. Függetlenül attól, hogy a mi traumánk hogyan viszonyul mások traumájához, mind érvényesAz
első lecke az, hogy nem kell összehasonlítanunk magunkat másokéval. Soha nem tesszük. Mindenki úgy fedezi fel az életet, ahogyan a legjobban tudja. Nem igazságos összehasonlítani az embereket és a helyzeteket, amikor mindannyian más háttérrel és eszközökkel
dolgozunk.

Néha, amikor hallunk valakiről, aki szörnyű élményen ment keresztül, azt gondolhatjuk, hogy a saját negatív tapasztalataink ehhez képest elcsépeltek. Talán azt gondoljuk, hogy nem kellene panaszkodnunk azok miatt a dolgok miatt, amelyek minket bántottak, amikor oly sok más ember szenved ilyen nagy mértékben.

Nem számít, hogy a mi traumánk hogyan viszonyul bárki más traumájához. Ha fájdalmat okozott nekünk, ha továbbra is hatással van az életünkre, akkor számít, és érvényes.

Amikor elfogadjuk saját traumánk érvényességét, teret adunk magunknak, hogy feldolgozzuk, megértsük és megtanuljunk fejlődni körülötte.

5. Ne töltsön túl sok időt a rossz érzésekre koncentrálva, de ne is hagyja figyelmen kívül őket.
A "Fake it till you make it" sokan hallottuk már valamikor az életünk során. Azt hisszük, hogy ha boldogtalanok vagy feldúltak vagyunk, akkor úgy kell tennünk, mintha az érzés nem is létezne, amíg varázsütésre
el nem tűnik. Elhitetik velünk, hogy rossz dolog az érzésekre hagyatkozni, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynánk őket.

Ha nem engedjük meg magunknak, hogy érezzük, amit érzünk, legyen az jó vagy rossz, megfosztjuk magunkat a lehetőségtől, hogy megértsük az érzelmet és azt, hogy mi vezetett minket ahhoz
, hogy így érezzünk.

Az érzelmek gyakran hullámokban érkeznek. Ha hagyjuk, hogy a hullámok elárasszanak bennünket, akkor készen állunk arra, hogy tovább ússzunk, amikor a hullámok lecsendesednek. Ezzel szemben, ha küzdünk az érzelmek hullámzása ellen, túlságosan kimerültek
leszünk ahhoz, hogy tovább ússzunk, amikor kijövünk a túloldalon.

Nem szabad egészségtelenül sok időt töltenünk azzal, hogy ezekre az érzésekre gondolunk, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk őket, vagy harcolnunk ellenük. Ha megengedjük magunknak, hogy elmerüljünk az érzésekben, miközben azok eluralkodnak ra
jtunk, akkor képesek leszünk feldolgozni őket és átjutni rajtuk.

6. Az eredményeinket a befektetett munkánkra alapozzuk.
Mint sok más dolog az életben, a terápia eredményei is egyenesen arányosak a befektetett
 munkával. Nem elég elmenni egy ülésre, elmondani a terapeutáinknak, hogy mi a baj, meghallgatni, amit mondani akarnak, majd hazamenni, és nem gondolni rá a következő ülésig. Ez olyan lenne, mintha iskolába mennél, beülnél az órára, hallgatnád a tanárt, de nem jegyzetelnél vagy tanulnál, és aztán remélnéd, hogy jól teljesítesz a vizsgán.

Ha aktívan gyakoroljuk az egészséges megküzdési stratégiákat és készségeket, amelyeket a terapeutáink segítenek kifejleszteni a mindennapi életünkben, a pozitív eredmények exponenciálisan nagyobbak lesznek, mintha passzív résztvevők lennénk.


7. A szeretet feltétel nélküli; a kapcsolatok nem azok.
Ez egy nehéz kérdés. Emberként a szeretetet a kapcsolatokhoz társítjuk. Nem csak a romantikus szerelem, hanem az a mély szeretet, amelyet a család és a barátok iránt érzünk. Engedhetjük, hogy az életünkben lévő emberek iránti szeretetünk feltétel nélküli legyen, de nem kell fenntartanunk a kapcsolatokat, ha azok egészségtelenek.

A szerelemnek, az igaz szerelemnek határtalannak kell lennie.

A kapcsolatoknak nem szabad korlátlanok lenniük; a bizalom és a határok alapjára kell épülniük. Ha a hozzánk kapcsolódó emberek nem képesek vagy nem hajlandók tiszteletben tartani a határainkat és feltételeinket, akkor is szerethetjük őket, de ezt távolról tehetjük.

8. A gyász nem egy lineáris folyamat, amelynek egyértelmű kezdete és vége van.
Az emberi agy megértésre törekszik. Mintákat és folyamatokat keresünk. Az emberi érzelmek nem mindig követnek mintákat és folyamatokat. Ezért van az, hogy a logika és az érzelmek gyakran küzdenek egymással.

Amikor kellemetlen érzéseket élünk át, időzíteni szeretnénk, hogy mikorra várható a végük.

A fájdalom nem így működik.

Amikor azt hisszük, hogy felépültünk, lehetnek olyan napok vagy hónapok, amikor úgy érezzük, hogy a gyászfolyamatban visszafejlődtünk
. Ez nem visszafejlődés, ez egyszerűen csak a bánat, amely a maga kiszámíthatatlan útját járja. Minél inkább próbálunk értelmet adni neki, annál csavarosabbnak tűnik. Mint más érzések esetében is, a legjobb megoldás, ha egyszerűen hagyjuk, hogy a hullámok elborítsanak minket azzal a felismeréssel, hogy vége lesz, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy a fájdalom és a szomorúság örökre zsigeri részünk marad.
Ahogy
haladunk a gyászfolyamaton keresztül, elkezdhetjük észrevenni a megkönnyebbülés apró pillanatait, amikor úgy érezzük, hogy újra tudunk lélegezni. Aztán a hullámok újra el fognak mosni minket. A megkönnyebbülés e rövid pillanataiban fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy egy nap újra jól fogjuk érezni magunkat.







Alegsa vagyok

Több mint 20 éve írok hivatásszerűen horoszkóp- és önsegítő cikkeket.



Kapcsolódó címkék